Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Félelem

2010.07.25

 http://static.tvfanatic.com/images/gallery/mer-der-hugs_483x321.jpg


Félelem

 

A félelem sohasem jó. Hivatalos megfogalmazása: „egy  érzelmi reakció, válasz a fenyegetésre és a veszélyre. A félelem egy alapérzés, amely az evolúciós folyamat alatt alakul ki az élőlényekben. Félelem esetén előrevetítődik a fájdalom vagy más negatív érzés, amelyet a veszélyhelyzet jelez.” Egyszerűen csak rossz. És mindent megtennénk, hogy elmúljon, nem akarjuk, hogy legyen, de mégis van.

Minden egyes nap, az elmúlt egy évben ez is hasonlóan kezdődött. Derek mellett ébredtem, felemelő érzés, mint mindig. Ez a reggel mégis eltért a többitől. Borzasztó hányingerem volt, ami ki is vetett az ágyból. Hajamat összefogva megcéloztam a fürdőt. Majd elvégeztem ügyes-bajos dolgaimat, mikor kijöttem ő még mindig aludt. Gyorsan összekapkodtam magam és lementem a konyhába. Csináltam egy kis reggelit, de mire kész lett, attól is hányni támadt kedvem.

~ Megmarad Dereknek!~ - gondoltam.

Írtam neki egy kis üzenetet, és már ott sem voltam. Kilépve az ajtón nem volt meglepetés, hogy esett. Seattle-ben mikor nem? De az itt élő emberek, élnek-halnak a csapadékért. Nagyrészük, egy nyaralást nehezen bír ki a napfényes Miami-ban. Az utak könnyen járhatóak voltak, az eső ellenére is, így egész hamar ott voltam a korház parkolójába. Christinával találkoztam, még a gyűlés előtt. Az egy éve történt mészárlás során elhunyt emberek emlékére tart a korház egy megemlékezést. Amitől a hideg futkos a hátamon, és ezzel nem vagyok egyedül. Az övet kicsatolva kiszálltam az autóból. Megszédültem. Belekapaszkodtam a kocsiajtóba és nagyjából visszanyertem az egyensúlyom. Erőt véve magamon elindultam a bejárat felé. A parkolóban nem láttam Christina Wollkswagen-jét , így leültem egy padra és bámultam ki a fejemből.

~ Míg nem muszáj, nem megyek be. Pont ma..~

A félelem uralkodott rajtam. Majd Christina jelent meg mellettem. Természetesen nála sem volt esernyő.

-         Miért áztatjuk magunkat? – kérdezte tipikus Christinás hangsúllyal.

-         Mert utáljuk ez a napot! – válaszoltam fejemet hátradöntve, jól esett, ahogy a kis esőcseppet koppantak az arcomon.  Megfogta a vállam, az ölelésig nem merészkedett.

-         És miért beszélünk királyi többesben?

-         Te kezdted! – néztem rá egy kis mosollyal.

-         Jogos! – felelte, de nem mert visszamosolyogni – Derek…? - kérdezte félénken.

-         Később jön, csak a beszédére. Neki sincs ehhez semmi kedve..

-         Nem úgy értettem..hanem..tudod –dadogott.

-         Christina kérlek, ezt már ezerszer megbeszéltük! – mondtam erélyesen - Egyébként nagyon jól van. Szinte büszke a sebére – forgattam körbe a szemem.

-         Ne játszd  azt, hogy nem tudod, miről beszélek, kérlek. Segíthetne neked, illetve segíthetett volna…

-          Elmondtam már neked, hogy az idő mindenre gyógyír és jól vagyok, csak ez a megemlékezés… a halottak…- elhallgattam ő pedig végigmért, amiből a következőt vontam le:

-         Tehát nem csak úgy érzem magam, mint aki egy hete nem aludt, hanem úgyis nézek ki?

-          Háát..- kezdte - annyira azért nem borzalmas – mondta, de arckifejezése mindent elárult – Mer, mindez nem lehet, csak a megemlékezés miatt, tuti, hogy a..  

Soha nem vette a szájára azt a szót.

-         ..annak is köze van hozzá.

-         Jól vagyok Christina, hányszor mondjam még? És Derek is! - hadartam megpróbáltam felállni a padról, de nem ment elsőre.

-         Aha, látom. – mondta szarkasztikusan és felsegített.

-         Tényleg jól vagyok. – hazudtam.

-         Nem hiszem én azt!

Mint az ázott verebek, besétáltunk a korházba, ahol kis idő múlva megkezdődött a megemlékezés, amit végig kellett volna állni, de képtelen voltam. Elvonultam hátra és leültem egy lépcsőfokra. Pechemre Christina kiszúrta. Éreztem, hogy bele akar kezdeni, megint a reggeli beszélgetésbe, de nem hagytam neki. Kezemet a homlokomra szorítva vettem pár mély levegőt.

-         Ne szólj egy szót se!!

Miért is hallgatott volna rám?!

-         Lehet, hogy valami komoly! Ki kellene vizsgáltatnod magad!

~ Vizsgálat nélkül is tudom, mi a „bajom” – futott át az agyamon, de inkább tereltem a témát.

-         Mindegy! Viszont mi van Owennel? Hallottál róla valamit?

-         Az elmúlt egy-két hónapban nem! – mondta keservesen. Burke óta nem szeretett így senkit.

-         Én a mai napig nem értem, hogy miért is ment el? És hova? – értetlenkedtem.

-         A hovát senki sem tudja. Mikor elbúcsúzott, azt mondta gondolkodnia kell. És ehhez egy kis térre van szüksége, ahol se Teddy se én …

-         Értem

-         Persze, hogy érted! Csak a témát terelted. – mondta morcosan.

~Túl jól ismer!~

-         Csak féltelek Mer! – komolyan beszélt.

-         Itt van Derek – álltam fel – Látod, már ez is megy! – gúnyolódtam.

-         Nem vagy vicces! – közölte rezzenéstelen arccal.

Derek pedig belekezdett a beszédébe. Részvétett nyilvánított a családoknak, akik elvesztették szeretteiket, köszönetet mondott az orvosoknak, akik megvédték a betegeket, végül Christinának és Jacksonnak, amiért magukat nem kímélve megmentették az ő életét. Még akadt volna mondanivalója mikor az egyik nővér a pulttól felkiáltott.

-         Főorvos úr! – kezdte – Most kaptam a hírt az egyik mentőstől. A belvárosban tömegszerencsétlenség történt. Pár percen belül jön a roham.

-         Rendben emberek, a megemlékezésnek vége! Készüljünk!

Mint hangyák a bolyban. A sok ember megindult és mindenki tette a dolgát. Biccentettem Dereknek jelezve, hogy majd később beszélünk. Bailey-vel és a többiekkel, elindultam a mentőbejárathoz. Magunkra kaptuk a sárga védőruhát és vártunk. Tipikus vihar előtti csend uralkodott. Mikor April megszólalt:

-         Dr. Bailey, lehet tudni mit, hoznak?

-         Egyelőre semmit nem mondtak. Csak azt, hogy sokan vannak! – kedves volt. Mióta Percy a kezei között halt meg, rengeteget változott. Majd befutott az első autó. Kirobbant belőle egy kreolbőrű, alacsony nő..

-         Lisa Monroe, 23 éves, az anyósülésen ült, nem volt bekötve, keresztülrepült a szélvédőn. A motorháztetőről kapartuk le. Zúzódott a koponyája, több csontja eltörött és lehetséges gerincsérüléseket is szerzett. – fejezte be és átadta a papírokat Bailey-nek. Majd a szerencsétlen lányt kitolták az autóból be egyenesen a folyosóra. Karev és April mentek vele.

-         Itt hozzák mögöttünk a sofőrt. – hadarta és visszapattant a mentőbe. Ahogy beállt a szele hozott magával valami furcsa szagot. Muszáj volt vennem pár mély levegőt. Éreztem, ahogy Christina hozzáér a hátamhoz. Majd megszólalt, de nem hozzám beszélt.

-         Dr. Bailey, Dr. Grey nem kaphatna mára egy kis pihenőt?

Fel tudtam volna nyársalni a szememmel.

-         Mindenki bent van ma Yang! És minden kézre szükség van. Úgyhogy fogja be és segítsenek.

~Annyit talán mégsem változott~ - futott át az agyamon.

-         A sofőr – kezdte a magas férfi – Olivia Bishop, 25 éves, be volt kötve, de a légzsák nem működött, így az arcán csúnya nyomot hagyott a kormánykerék. Valamint agyrázkódása van. Mióta rátaláltunk eszméletlen.

-         Utasok voltak? – kérdezte Bailey és átadta Christinának az esetet.

-         Nem! Ami eddig biztos, hogy még egy sérültet hoznak a továbbiak kétségesek.

-         Rendben! Menjen Yang. Mi Grey-el megvárjuk a következőt.

Chrsitina eltolta a nőt, én pedig ottmaradtam Bailey-ve, feszengve.

-         Nos, Grey, - kezdte – mi a baja?

-         Semmi. – vágtam rá – Jól vagyok.

-         Azért vesz ötpercenként mély levegőt? – nézett rám hatalmas szemeivel, mire hátráltam picit.

-         Csak ez a nap, nem a kedvencem, ennyi. – hunytam le a szemem és megpróbáltam nem sóhajtani. Látszott rajta, hogy akar még mondani valamit, de ekkor szirénázás hallatszott. A sarkon befordult a következő mentőautó.

-         A beteg Peter Jones, a 30as éveiben jár. Beragadt két kocsi közé, úgy szedtük ki!- hadarta rendületlen. Ahogy kinyitotta a mentő ajtaját és elénk tárult a látvány. Elképesztő volt.

-         Jöjjön Grey! –szólt Bailey. A lábam azonban a földbe gyökerezett. Kezeimet a számra szorítva nyeltem egy nagyot és segítettem betolni az urat, aki szinte ketté volt vágva.

 A sürgősségin gyorsan híre ment, és egyre több ember gyűlt körénk.

-         Az ott egy Lexsus jele? – mutatott Jackson egy félig leszakadt bőrdarabra.

-         Peugeot és Lexsus közé volt beragadva. – szólalt meg a mentős.

-         Magának nincs valami dolga? – utasította helyre Bailey.

-         Szerencsétlen ember! – szörnyülködött Lexie.

-         Még hoznak! – kiáltotta el magát egy nővér. – több könnyebb sérültet és egy súlyosat.

-         Avery, Grey, menjenek!

Elindultam Jacksonnal, mire Bailey lehurrogott.

-         Nem maga! KisGrey! Láthatólag nincs jól. Mellettem marad.

-         Rosszul vagy? – indult be Lexie. Fel tudtam volna robbanni.

-         Csak menjetek. – legyintettem.

-         Hajtogathatja, hogy jól van, de nézett ma már tükörbe? A haja fakó, az arca be van esve és garantálom, hogy bármelyik percen, el tudna aludni.

-         Igazán köszönöm, Dr. Bailey. – mondtam szarkasztikusan – De most foglalkozhatnánk a beteggel? Ahogy elnézem neki, még az enyémnél is rosszabb napja van.

-         Vegyen kesztyűt! Kitisztítjuk, amennyire csak tudjuk és utána irány a műtő.

Bólintottam. Úgy tettem, ahogy mondta, de mikor a hatalmas seb felé hajolva, megcsapott a jól ismert szag, már nem volt menekvés. Épp arra volt idő, hogy ne a beteg testüregébe menjen. Elhajoltam, és az ágy mellé hánytam. A hajam az arcomba lógott, szörnyű volt, mintha soha nem akarna vége lenni. A csuklómmal letöröltem a szám, és felegyenesedtem.

-         Sajnálom! – néztem rá fintorogva.

-         Még ezek után is bizonygatja, hogy jól van? – szegezte nekem a kérdést. Miközben egyre nagyon lett a fejetlenség. Még három beteget toltak be. Lexie épp az egyik tetejébe mászott és próbálta életben tartani. Attól, hogy néztem már elszédültem.

-         Keresek egy takarítót. De szeretnék hazamenni. – nyögtem ki nehezen.

-         Rendben Grey! Sepherdnek mikor mondja el? - kérdezte. Mire összerezdültem.

-         Mégis mit? – valószínű volt, hogy nem egy dologról beszélünk.

-         Tudja azt maga! – vette elő kedves mosolyát – na, most menjen!

-         Viszlát!

A fél korházat felkajtattam egy takarítóért. Végre találtam párat és eligazítottam őket. Készségesek voltak. Elindultam az öltözők felé. Természetesen Christina üldözőbe vett. A függőhíd közepén jártam mikor letámadott.

-         Mit hallok Bailey-től? Majdnem belerókáztál egy betegbe? – tárta szét értetlenül a karját

-         Mondd, nincs véletlen egy überfontos műtéted? – támaszkodtam a korlátnak.

-         Ez is fontos. – adott át egy kis dobozt.

-         Ne! Christina!

-         Minden egybe vág! Csak csináld meg! Azzal nem veszítesz semmit.

-         Szerinted!!! – emeltem fel a hangom - Nem mondhatod komolyan, hogy nem veszíthetek semmit. Igenis veszíthetek! Egy éve is veszítettem! – nem akartam sírni. Erősnek akartam mutatni magam.

-         Tudod, hogy nem akarlak bántani, ugye? – meresztette rám a szemeit.

-         Igen, de ne itt… Derek megláthat. – a fránya könnyek csak előtörtek. Bementünk egy raktárba.

-         El kell neki mondanod!

-         Egy év telt el – szipogtam – csak veszekedés lenne belőle, akkor kellett volna.

-         Ezt magyaráztam. – ölelt át szelíden, de eltoltam magamtól és a számra tapasztottam a kezem.

-         Ugye nem fogsz megint, tudod.

-         Hagyj! - ráztam meg a fejem.

-         Kimehetünk? Igazság szerint van überfontos műtétem, csak oda akartam adni. És elmondani, hogy most muszáj beszélned Derekkel. Nézz rám! – fogta meg az arcom - Nem fog megint megtörténni, érted! Egészséges vagy. Ki tudsz hordani egy babát! – oly’ határozott volt, hogy csaknem elhittem, kiléptünk a csöpp a helységből és folytatta – Legutóbbi dologért a körülmények voltak a felelősek. Ezt értsd meg. – bólogatott.

-         De félek! – hajtottam a fejemet a falnak.

-         Elhiszem. Ez természetes!

Megszólalt a csipogója.

-         Teddy az! Mennem kell. A „rosszlégzsákos” csajnak. A szívével is baj van! – mondta és elindult – Beszélj Derekkel! – kiáltott vissza.

~ Beszéljek Derekkel, beszéljek Derekkel könnyű mondani.~ - elmélkedtem. Majd elszántam magam. Az irodája felé vettem az irányt, ahonnan éppen kifelé tartott. Ahogy meglátott felderült az arca, én is próbáltam mosolyogni.

-         Szia! – mondtam halkan. - Hova mész?

-         Szétnézek, hogy kell-e a segítenem ebben a fejetlenségben. Te hogyhogy nem Bailey után futkosol. – kérdezte és átölelt, jó szorosan. Őt nem kellett eltolnom magamtól. Ahogy nyakára hajtottam a fejem, úgy éreztem minden gondom elszáll, és végre semmi sem fog fájni, csak boldog leszek, mint régen. Leeresztette a kezét, megérezte, hogy van valami a zsebemben. – Ez micsoda? – vette ki érdeklődve. Majd az arca, hirtelen nem érdeklődést mutatott, hanem valami teljesen mást. Belenéztem a szemébe, pupillái kitágultak, reményt tükrözött. Megcsókoltam.

-         Csak nem? – vigyorgott.

-         Nem tudom. – mondtam sóhajtva.

-         De azt gondolod, a nők mindig megérzik! – nevetett megsimogatott és belepuszilt a hajamba, miközben és a földet bámultam – Mikor csinálod, ott akarok lenni! Oda tartottál?

-         Bailey elküldött, mert majdnem lehánytam egy beteget. – mondtam és kezemmel megvakartam a fejem. Nem is reagált, csak megragadott. Behúzott az irodájába.

-         Nem érdekel, mi van odakint, most csináld! – szemeink csillogtak, neki a boldogságtól, nekem a könnyektől. – Miért sírsz? – nézett rám.

Fogalmam sem volt erre mit feleljek. „Azért, mert tavaly ilyenkor elvesztettem egy babát!” „Csak a meghatottságtól.” Azt könnyű volt kitalálni, mivel tenném határtalanul boldoggá. Inkább nem feleltem. Csak adtam egy puszit a homlokára és bementem a WC-be.

-         Ha kész azonnal szólj! – remegett a hangja. Leültem és megcsináltam, amit kellett. Majd csak bámultam a kis pálcikát. Nagy türelmetlenségében berontott, de megcsóváltam a fejem.

-         Még kell egy kis idő. – nyögtem ki sírva.

Ahogy a nagy Arisztotelész mondta: „Élete során az ember gyakran attól fél, amitől nem kellene, vagy nem úgy fél, ahogy kellene, vagy nem akkor, amikor kellene.” Valahogy átéreztem mondandóját, jobban, mint valaha.

Folyt.köv.

 

 http://i1014.photobucket.com/albums/af269/huntlovesyanglj13/cfhfghfg.jpg

 

Félelem II.

 

Az idő mindenre gyógyír! Sokan mondják. Én is. Csak várj, idővel jobb lesz. De azt senki sem teszi, hozzá, hogy mennyi idővel. Az idő elég tág fogalom. És egyáltalán nem mindegy…

Az iroda kanapéján ébredtem, kótyagosan. Az órámra pillantottam, durva két óra esett ki. Megmozdultam, mire Derek rögtön megjelent és a hátamhoz ült. Átfordultam. Karomat a derekára tettem majd kérdőn néztem rá. Fejével nemet intett.

-         De egy teszt, nem teszt! Mer, ezt te is tudod. – szép szemével rám nézett.

Ugynmár! Szóval nem csak idegroncs vagyok, hanem valami klassz kis betegséget is sikerült összeszednem. Remek! – dühöngtem magamban.

Kezemmel megsimítottam az arcát, vigaszképp.

-         Ráérünk! – szólaltam meg végül, de annyira kikívánkozott belőlem.

Folytatni akartam, testem azonban nem engedte. Derek észrevette, hogy öklendezem és gyorsan egy papírzacskót nyomott a kezembe.

-         Biztos valami gyomorinfluenza! – mondtam számat törölgetve és felültem az ágyon.

-         Biztos, hogy nem! – vágta rá, annyira akarta. Én viszont… fogalmam sem volt, az érzéseim felőle.

„Milyen meglepő?”

-         Most mi lesz? – kérdeztem, de nem tudtam, hogy értem.

-         Hogy érted? – kontrázott rá.

Hát ez az!

-         Szerintem menj haza és pihenj! – mondta.

-         Nem akarok! Otthon egyedül – fintorogtam - és egyébként is, jól vagyok. – álltam fel szerencsére szédülés nélkül.

-         Bailey úgysem enged vissza! – nyújtotta ki a nyelvét jelezve, hogy neki lesz igaza.

-         Akkor itt maradok veled! – makacskodtam.

-         Nem hiszed, hogy a következő pozitív lesz? – kérdezte hirtelen.

Meglepődtem.

-         Nem tudom, Derek, de … ne éld bele magad!- susogtam a fülébe.

-         Miért ne? Olyan jó volna… - túlzottan reménykedett. Most váltak csak értelmessé Christina aggályai, afelől, hogy mi lesz ha nem mondom el.

-         Az! – nyeltem le könnyeim.

-         Nem örülsz! – ráncolta szemöldökét – Várnál még?

-         Derek..- kezdtem talán, ha nem nyitnak be, elmondom.

-         Láttam, hogy itt vagy, - mondta Christina – Minden oké? Zavarok? – csoda, hogy megfordult a fejében.

-         Persze! – mosolyogtam rá, de Derek arckifejezése nem volt túl bíztató. – Hogy ment a műtét? – kérdeztem.

-         A lány túl gyenge volt, a sérülései pedig súlyosak… elvesztettük. – mondta miközben a padlót fürkészte.

-         Sajnálom! –szólalt meg Derek.

-         Én is. De nem a másik lány volt rosszabb állapotban?

Bólogatott.

-         Az élet kegyetlen.

-         És egyébként milyen a helyzet? –érdeklődött.

-         Csúnya sérültek vannak. Biztos, hogy kellünk még. – felelte.

-         Én is? – csillant fel a szemem.

-         Mi lett az eredmény? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.

-         Tud róla? – lepődött meg Derek.

-         Hogy tudok-e? – heherészett - Én vettem a tesztet! Nos?

-         Negatív. – mondtam halkan.

A mosoly lassan lefagyott arcáról.

-         De…de..rosszul voltál..vagy. Nem értem!

-         Tévedhetett! – szólalt meg Derek.

-         Hát persze! – virult fel Chrsitina.

Csak én nem tudtam örülni neki, ha az a negatív valóban az, akkor nem kellene semmitől se félnem, de így.. Látta rajtam, hogy nem vagyok oda a „Tévedett” verzióért.

-         Elmondtad? – kérdezte nyíltan.

Magadnál vagy? – üvöltöttem magamban, szívem hevesen kalapált. Kívülről csak annyi látszott, hogy kitágulnak a pupilláin és jelentőségteljesen néztem rá.

-         Miről van szó? – érdeklődött Derek.

-         Semmiről!! –vágtam rá, és beléptem kettejük közé, mintha testemmel akarnám megóvni őt a szörnyű információtól.

-         Tudnia kell. Egy évet vártam Mer, - borzasztóan komoly volt, de nem tudtam értékelni – te nem léptél és nem lehetett rád hatni ész érvekkel..

-         Miről beszél?

-         ..terelgetjük egymást. Ez így van a kezdetektől fogva. Főleg te engem. Szeretném viszonozni.

Arcomat a kezeimbe temetve, leültem. A legszörnyűbb az volt, tudtam, hogy igaza van. Feladtam. Minden mindegy volt. Most már úgyis megtudja. Intettem Christinának.

-         Neked kéne! – lépett felém.

Derek kétségbeesett arcára nézve képtelen voltam.

-         Kezdek megijedni. – mondta – Miről beszéltek? Mi történ egy éve..azon kívül? – tette hozzá.

-         Meredith!

-         Nem megy, Nem igaz, hogy nem fogod fel! – kiakadtam rá.

-         Mondd el te! Ő láthatólag nem alkalmas rá. – megsimogatta a hátam.

Christina leült mellém. Megfogta a kezem.

-         Utállak! – néztem rá.

-         Tudom. – felelte aztán elmesélt mindent, a közepén járt, Dereknek muszáj volt leülni, majd mikor kinyögte a lényeget. Kezét a homlokára szorította, arca pedig eltorzult. Rossz volt ránézni, meg akartam szólalni. Észrevette és megelőzött.

-         Kell egy kis idő. Gondolkoznom kell. – hadarta és kisietett a saját irodájából.

-         Gratulálok! – mondtam gorombán Christinának.

-         Végre tudja az igazat. Így jobban megért.

-         De ilyen áron??- könnyeimtől alig láttam. Letöröltem őket és otthagytam. Nem tudtam hova megyek, de nem volt maradásom. Annyi minden zakatolt az agyamban. Elhagy? Nem teheti meg, ott a post-it-ünk, akkor is szeretjük egymást, ha éppen gyűlöljük egymást. Ez tény. De ott volt a másik dolog, voltaképp egy egész éven át hazudtam neki. Mert nála már az is hazugság, ha valamit nem mondasz el, mert elhallgatod és nem vagy őszinte, tehát hazudsz. Össze vissza cikáztak a gondolatok a fejemben, úgy éreztem, ha valaki megállítana, egy normális mondatot nem tudnék kinyögni. Berohantam az öltözőbe és felkaptam a kabátom meg a táskám. Nagy nehezem kihalásztam a kocsi kulcsom. Egy hang azt üvöltötte a fejemben, hogy ne vezessek így, de nem érdekelt, semmi másra nem tudtam gondolni csak Derekre és arra, hogy talán igaz.. csakhogy nem lehettem benne biztos és ez rendkívül megijesztett. Az eső elállt, behuppantam az autómba. Egy darabig csak köröztem a városban, mintha nem lenne egy munkám. Agyam eldobtam volna legszívesebben, majd eszembe ötlött hova mehetnék, hol tudnék a legjobban lenyugodni…

Einstein szerint az időnek egyetlen oka van: Nem történhet minden egyszerre.

Folyt.köv.
 

 

McLoveGrey's Anatomy

 

Félelem III. Befejezés !

Reménytelenségnél talán nincs is rosszabb a világon. Még a félelem sem rosszabb, mert ott van az a kósza reménysugár, hogy egyszer elmúlik, de ha reménytelen vagy, senki sem tud megvigasztalni..nem, ez így nem igaz, Akárki nem tud megvigasztalni.

-         Meredith!

Hallottam a messziről jövő kiáltást, de nem akartam tudomást venni róla. Csak sírtam. Esküszöm életemben nem sírtam ennyit, mint az elmúlt egy évben. Anyám kemény nő volt. Mindig azt mondta, „Csak a gyengék sírnak!” Gyerekkoromban istenítettem őt, így sohasem sírtam. Több év kellett, hogy rájöjjek, az egész badarság.

-         Meredith! – kiáltotta megint.

-         Egy temetőben ordibál. Elmés. - gondoltam.

Hátranéztem és Derek-et láttam közeledni felém.

-         Miért jött utánam? Ahogy neki idő kell, úgy nekem is!

-         Szia! – állt meg mellettem.

George sírkövén ültem és ránéztem.

-         Annyira, de annyira sajnálom.

-         El kellett volna mondanod..

-         De.. sok volt a papírmunkád – nyeltem a könnyeim – este akartam..

-         Miről beszélsz? - nem értett.

-         Semmi. Tudom. Igaza volt Christinának.

-         Bizony. – ült le mellém a kőre. – Miért jöttél ide?

-         Hogy megnyugodjak… és hát.. George.

Bólogatott és átkarolt, olyan jó érzés volt.

-          Nem utálsz?

-         De..- mondta sóhajtva. Viszont emlékszel: „Akkor is szeretjük egymást, ha utáljuk egymást.”

-         Pontosan. – kierőltettem egy mosolyt. – És hogy vagy most?

-         Természetesen nem érzem át a fájdalma. De így már értem a félelmet a szemedben. Viszont szeretném, ha ezt megcsinálnád – előhúzott egy újabb terhességi tesztet – és biztosra mennénk.

-         Órák óta jól vagyok, Derek. Biztos, hogy csak valami futó vírus volt..- akaratoskodtam.

-         Ezt te sem gondolod komolyan. Orvos vagy, tudod, hogy ez nem így működik. – érvelt és igaza volt, kicsit untam csak, hogy mindenkinek igaza van, csak nekem nem lehet.

-         Te nem unod még?

-         A civódást? – kérdezett vissza – De. Ezért pisilj a pálcikára és örökre tisztázhatjuk a dolgot.

-         És ha.. – haboztam -.. tudod…pozitív?

-         Hát akkor örülünk. És kizárjuk a múltat! – határozott volt.

-         Nekem az nehéz lesz! – kétségek gyötörtek.

-         Tisztában vagyok vele. – bólintott – Kérhetnénk segítséget..

-         Hogy járjak megint dili dokihoz? – hüledeztem.

-         Többször segített már… régebben.. és tavaly.

-         Az a hapsi?? – kerekedett el a szemem – Ki van zárva. Inkább tőled kérek segítséget, ha te vagy.. ha velem vagy bármin túlteszem magam.

-         Még szép, veled vagyok! Rendben leszünk. Minden rendben lesz, de most gyere. – állt fel a kőről és engem is magával húzott.

-         Visszamegyünk?

-         A korházba?

-         Csak kérdéssel tudsz felelni? – mosolyogtam rá és átöleltem.

-         Hazamegyünk! – susogta.

-         De Christina..

-         Beszéltem vele. Mondtam, hogy majd én elintézem.

Válaszképp megcsókoltam. Puhán, érzékien úgy hogy soha ne akarjuk abbahagyni. Ott a temetőben…George sírjánál. Morbid vagyok. Azok vagyunk, de nem tudott érdekelni, érezni akartam. Érezni őt, életem szerelmét, aki élt. Túlélte azt a szörnyűséget, én is túléltem és.. talán most a babánk is túlfogja. Végre egy kerek család lehetünk, hirtelen minden vágyam az volt, hogy a pálcikán a „terhes” felirat jelenjen meg.

-         Menjünk! – szólaltam meg.

Megfogta a kezem és elindultunk a kocsihoz. Szerettem volna, hogy együtt mehessek vele, de mindketten autóval jöttünk.

-         Otthon találkozunk! – köszönt és behuppant a gyönyörű fekete Lexus-ába. Én is elindultam mindvégig utánam jött. Egy idegennek úgy tűnhetett, hogy követ. Nekem viszont biztonságérzetet adott, hogy a visszapillantóban látom. Elhamarkodottan boldognak titulálhattam volna magam, de az élet elég hamar megtanított rá; ilyesmit nem szabad. Így folyamatosan azon kattogott az agyam mit fog elromlani. Pedig épségben hazaértünk. Nyugodtan… inkább úgy fogalmaznék, hogy álcázott nyugalommal felmentünk az emeletre. Az új házunk, a gyertyaházunk egyébként fantasztikusan nézett ki. Derek leült a nagy franciaágyra, én pedig eltűntem a fürdőben. Nem szóltunk egy szót sem. Csak egy puszit adtam neki. A WC-n ültem, amikor megszólalt a csipogója. Hallottam, ahogy kikapcsolja. Másodpercekkel később a mobilja csörrent meg, mikor nem vette fel, én következtem. A csipogó és a telefonom zajongásba kezdtek.

-         Nézd meg mit akarnak – kiáltottam ki - biztos a korház.

-         Igen ők! – hallatszott be – Meredith..

-         Mondd!

-         Gázrobbanás történt.. – elhallgatott – a városban, ez a nap nem Seattle-é. Be kell mennem! De téged kimentelek. Oké?

-         Itt hagysz? – robbantam ki a fürdőből.

-         Muszáj mennem…

-         Tudom, mi elsősorban és mindenek felett orvosok vagyunk. Megyek én is. –nyúltam a pulcsimért.

-         Nem! Te csak maradj.

-         Jól vagyok Derek! Most igazat mondok. – erősködtem, de valóban jól éreztem magam.

-         Meredith, - fogta meg a két karom.

-         Mi az? – néztem rá bután.

-         A korház egyik szárnyában robbant.. – nyögte ki.

Le kellett ülnöm. A hír, mint egy szélvihar csapott le rám. Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. A korház.. Christina, Bailey és a többiek, akár meg is sérülhettek. Képtelenség, hogy itt sirassam magam. Nekem is ott kell lennem segíteni..

-         Maradj csak – kezdte – nekem muszáj mennem.

-         Nem- Nem!! Nincs vita Derek. Megyek és kész. Ki tudja kinek esett baja. – hadartam és máris az ajtóban álltam. Derekkel beszáguldottunk a korházba, ahol szörnyű körülmények uralkodtak. A rendőrök, tűzoltók, mind ott sürögtek – forogtak a parkolóban és környékén. Kiszállva az autóból, mintegy lassított felvételben láttam az egészet. A sebészeti szárnyat egy „híd” köti össze a neurológiával, ami most akár a gyárkémény füstölt. És a fél összekötőszárny is, eléggé leamortizálódott. Becsaptuk a kocsi ajtaját. Derek megragadta a kezem, nehogy a nagy kavarodásban elveszítsük egymást és megszólított egy csávót, akinek a hátán egy SWAT felirat díszelgett.

-         Derek Shepherd – fogtak kezet – a korház vezetője. Kinél érdeklődhetek a történtekről? – puhatolózott.

-         Sam Wilson vagyok – mutatkozott be a magas, kigyúrt férfi – Nálam egész nyugodtan. Egyenlőre nem tudjuk pontosan, hogy mi okozta a robbanást, csak feltételezzük, hogy egy gázrobbanás volt. És elzárták a vezetékeket.

-         A sérültek?

-         Azon a szárnyon – mutatott a füstoszlop felé – nem találtak túlélőket, de az egész korházat ürítik és kutatnak. – felelte - Most bocsássanak meg. –elrohant egy nagyobb kocsi felé.

-         SWAT-osok? – néztem Derekre.

-         Gondolom terrortámadásra gyanakszanak… vagy nem tudom.

-         Te jó ég! – szörnyülködtem. – Segítenünk kell valahogy.

-         Feltétlen. – válaszolta és elhúzott maga után.

-         Kit látsz? – kérdeztem, de felesleges volt.

-         Richard! – léptünk mellé - Mi az isten van?

-         Vadnyugat volt! Éppen műtöttem, mikor minden megremegett, akár földrengéskor, ami lássuk be Seattle-ben elég ritka. – hadarta.

-         Miben tudunk segíteni? – kérdeztük szinte egyszerre. Levettem a pulcsim és betettem a táskámmal együtt a mentőbe, ami mellett álltunk.

-         Folyamatosan hozzák a sérülteket. – mondta – Segítsetek kategorizálni őket.

Összefogtam a hajam és elindultam utánuk.

-         Várjatok..Christina? – kérdeztem ijedten.

-         Még nem láttam..- mondta Richard.

-         Baja esett? – pánikoltam

Derek próbált nyugtatni nem sok sikerrel:

-         Biztos, hogy itt valahol. Ebben a nagy kavarodásban, akár el is mehettünk mellette..

-         Ugyan!!

-         Nos, jöttök? – szólalt meg – Lehet, hogy hozzák őt is.

-         Persze! - bólintottam és elhessegettem a szörnyű gondolataimat. – És Dr. Bailey? – kérdeztem most már menet közben.

-         Haja szála se görbült. Elment egy sérülttel. - válaszolt.

Rengeteg beteget láttunk el. És egész éjjel kint voltunk. Akár egy gyárban, a futószalagon, a termékek, úgy forogtak kezeink között az emberek. Sok ismerős arc volt köztük, nővérek, ápolók, orvosok. De Chrstinát csak nem hozták. Minden arcban őt kerestem, de hiába. Mikor végre leálltunk előkotortam a mobilom. Tárcsáztam a számát, csöngött, csöngött és csöngött. Nem vette fel. Sóhajtottam és leültem egy percre. Kezeimmel elsimítottam hajam az arcomból. Egy kezet éreztem a vállamon. Remegett. Felnéztem és Derek volt, Richard ott állt mellette, előre bámult. A SWAT-os pasas Christinával a kezébe lépdelt felénk. Nem volt magánál és egy hosszú tárgy lógott ki a mellkasából. Ránézni is rossz volt. Nem is bírtam, elkapott a hányinger, kis híján lehánytam a cipőm. Derek megsimította a hátam.

-         Hova viszik? – kérdeztem szipogva, ez az állandó sírás jobban kikészített, mint az egész helyzet.

-         A Mercy Westbe. – mondta a mentős, aki berakta egy kocsiba.

-         Mi is megyünk. – néztem Derekre. Beszálltunk a kocsiba. Csak a mentő villogására és fülsiketítő hangjára tudtam koncentrálni, semmi másra. Nagy nehezen odaértünk. Kínszenvedés volt a forgalom attól a sok mentőtől, ami most az utcán cikázott. A korház várójában kellett ülnünk. Most jöttem csak rá milyen rossz hozzátartozónak lenni. Az a kínlódás, az érzés, hogy semmiben sem lehetsz biztos. Belülről mardos és felőröl. Végül egy karcsú afroamerikai nő lépett ki a műtőből. Levette a sapkáját és felénk sietett.

-         Maguk Christina Yang hozzátartozói? – érdeklődött. – Én vagyok a sebész Charlotte Scavo.

-         Hogy van? – kérdeztem a szavába vágva.

-         Jelenleg stabil. Egy igaz túlélő. A mentős, aki behozta, azt mondta, abban a szárnyban ő volt az egyetlen élő ember. Kiszedtük a testéből a csövet, ami nem érintett létfontosságú szerveket, szerencsére. Viszont éjjel még megfigyeljük. Bármikor összeomolhat, de erre inkább jobb nem is gondolni. – mondatát egy mosollyal zárta és elsétált.

Pár órát ültünk még ott. El is bóbiskoltam Derek mellkasán, arra ébredtünk, hogy hajnalodik, és már lehet látogatni. Megkerestük Christina kórtermét. Már magánál volt, mert egy morgó hangot hallottunk az előtérből.

     Ahogy beléptem felém nyújtotta két kezét.

-         Hát jól vagy! – mondta.

-         Még, hogy én jól vagyok-e? – léptem felé. – Majdnem meghaltál, te nő. Ilyet ne csinálj, mert rosszul leszek.

-         És amúgy nem vagy rosszul? – kíváncsiskodott, és lehúzott az ágyára. Odaültem mellé.

-         Megcsináltattad vele?- nézett Derekre. Ő pedig rám.

Kis habozás után megszólaltam.

-         Megcsináltam. – nevettem – Ott van a mosdó szélén.

-         Ki megy haza? – mozdult meg, mintha akár ő is lehetne.

-         Majd én. – jelentkezett Derek önként. Kaptam tőle egy csókot és elsétált.

-         Siess. – kiáltottam utána.

-         Szóval már szeretnénk a dolgot? – feküdt vissza Christina.

-         Talán... – sütöttem le a szeme.

30 perc elteltével

Derek megérkezett. Kezében egy kis tasakkal.

-         Nem néztem meg. – mondta félve és ő is leült az ágyra, ledobva a zacskót.

-         Én nem tudom megnézni elsőnek! – kapkodtam a levegőt.

-         Pánikrohama lesz. – fűzte hozzá Christina – Gyorsan a zacskót – kirázta a kis pálcikát belőle és a kezembe nyomta. – Ebbe lélegezz.

-         Hányhatok is bele? - kérdeztem.

-         Azt csinálsz, amit akarsz, csak had nézzem már azt az izét. - türelmetlenkedett, miközben kirohantam a fürdőbe, Derek utánam. Végig fogta a hajam és simogatta a hátam.

-         Ha igaz, nem lesz egyszerű terhesség. – néztem rá miután kiöblítettem a szám.

-         Akkor alaposan kösd fel a gatyád! - Chrsitina jelent meg a mosdó ajtajában, kezében egy kis dologgal, amin a „terhes” felirat díszelgett.

Abban a percben, a világon, senki sem volt boldogabb nálam.

Talán túloztam, és van rosszabb a reménytelenségnél. Persze, hogy van. Viszont annál nincs jobb, mikor a reménytelenség helyét a remény tölti be, az olyan felemelő érzés, amit lehetetlen szavakba önteni. És hosszú idő után, végre úgy érzem megtaláltam a helyem, végre boldog vagyok, meg van mindenem.

Azt mondják, a földi boldogsághoz a következők kellenek: legyen kit szeretnünk, legyen mit csinálnunk és legyen miben reménykednünk.”

 

 

http://icons.iconator.com/872/ICONATOR_641cbc56d8ccb768a3972b855062e0a7.jpghttp://images2.fanpop.com/image/photos/11200000/GA-3-greys-anatomy-11298902-100-100.jpghttp://s234.photobucket.com/albums/ee177/surgicalteam/Ga%20Icons/5x04/160.jpg

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hugyozz a számba! Nézd meg!

(DDOOP6 pisi, 2014.05.12 19:40)


hugyozz-a-szamba.eoldal.hu

Hugyozz a számba! Nézd meg!

(DDOOP6 pisi, 2014.05.12 19:39)

l28n77
hugyozz-a-szamba.eoldal.hu

http://ria-alkot.blogspot.com/

(Miss Scherbatsky, 2010.07.27 21:51)

Nagyon köszii :$ Hát most egyenlőre mással foglalkozom :) De ha azzal végzek...akkor lehet h kiötlök valamit ^^

reig@citromail.hu

(reig, 2010.07.27 21:15)

Húúú HIHETETLENÜL JÓ LETT!!! :D:D;)
Nagyon tetszik!!!:D
Remélem hamar írsz egy újabbat!!!;)
Nagyon Gratulálok!!!!:D

http://ria-alkot.blogspot.com/

(Miss Scherbatsky, 2010.07.27 20:12)

tetszik?! *_* Annyira örülök, mert ezzel most kicsit megszenvedtem és itt-ott még lehetett volna rajta csiszolni..de ha tetszik akkor... Boldog vagyok, akár Meredith xD :D
^^

buse@citromail.hu

(szerki, 2010.07.27 14:55)

Egyszerűen szuper lett! GRATULA hozzá!! :)

reig@citromail.hu

(reig, 2010.07.26 12:47)

Én is!!!:D

buse@citromail.hu

(szerki, 2010.07.25 21:33)

Hajrám már alig várom!

http://ria-alkot.blogspot.com/

(Miss Scherbatsky, 2010.07.25 20:28)

úgy örülök. :) És már belekezdtem a Folyt.kövbe, csak még nagyon az elején vagyok és fogalmam sincs mi lesz a vége xD

reig@citromail.hu

(reig, 2010.07.25 18:51)

Nagyon jó!!!!:) (Y) nagyon tetszik!!!:D