Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy epizód a 7. évadból - Hihetetlen…

2010.08.09
 
 

 

                                           Hihetetlen…

                                            (vagy mégsem? )
 
Ez a történet arról a pár napról szól mikor eldöntöttem többet a saját szememnek sem hiszek.
 
 
Reggel még félálomban voltam mikor éreztem hogy valaki a vállamhoz ér.
-Meredtith?-hallottam Derek hangját-Ébren vagy?
-Nem…-nyögtem
Szerelmem felnevetett.
-Pedig szerintem ideje felkelned.-tanácsolta- Ma van a nap…
Szemem felpattant az utolsó mondatra. Hirtelen nagyon éber lettem,nem is tudtam elképzelni, hogy lehettem az előbb még álmos.
-Ma van a nap?Hogy mehetett ki a fejemből?-gyorsan kikeltem az ágyból és a szekrényemhez léptem. Az előre odakészített fekete felsőt és nadrágot vettem fel.
Ma volt George halálának első évfordulója.
Mind készültünk rá már egy ideje.Izzie küldött egy levelet,melyben leírta hogy az Alex-nek tett ígéretéhez híven nem jön vissza,de azért hogy ő is hozzájáruljon csináltatott egy szép táblát egy felirattal „George O’Malley emlékére,aki hős halált halt.Minden orvos példaképe lehetnél.Sosem felejünk el 007-es!”. Azt írta szerinte kitehetnénk a váróban hogy mindenki láthassa és aki akarná tiszteletét tehetné.
Jó ötletnek találtam.Magammal vittem a kórházba.
Christina és Alex –mindketten feketében- jöttek velem szemben ahogy beléptem.Barátnőm kezében egy csomag gyertya volt és néhány doboz gyufa.Elmondtam nekik Izzie ötletét és mivel ők is helyeseltek felállítottam a váróban.Egyből többen körégyűltek és megbámulták.Néhányan sokattudóan bólogattak,néhányan elfordultak és kitöröltek pár könycseppet a szemükből és páran csak értetlenül álltak ott.
Mi hárman meggyújtottunk egy-egy gyertyát,majd én egyet Izzie helyett is majd mindannyian a dolgunkra indultunk.Christina otthagyta a gyertyákat és a gyufát hátha más is gyújtana George emlékére egyet.
Egész nap csendben dolgoztunk.Senki sem erőltette a beszélgetést.Feletteseink ugyanúgy tudták milyen nap van ma mint a nővérek és a legtöbb gyakornok.A hír futótűzként terjedt az újak között is.A kórházra lassan csend borult.Csupán a váróban vagy épp beteglátogatóban lévő rokonok hangját lehetett hallani.
Ebédidőben elzarándokoltunk a tábla elé és láttuk hogy rajtunk kívül még sokan gyújtottak gyertyát.Lexie most is ott ült egy karosszékben és könnyeit törölgette.Alex mellé ült és rá nem jellemző módon átölelte és elkezdte vígasztalni.
-Úgy hiányzik!-sírta a húgom
-Tudom…nekünk is…-bólintott Alex és magához szorította a zokogó lányt.
Sose gondoltam rá hogy Lexie-t így megviselte George halála.Mind leültün mellé és bámultunk a táblát.
 
                                          *                                 *                           *
 
Este Derek nagyon előzékeny volt velem.Főzött,majd rábeszélt egy forró fürdőre.Még a fürdőszobában voltam mikor benézett és közölte hogy el kell mennie.Valami sürgős eset,és halaszthatatlanul műteni kellett.
-Persze!-válaszoltam-Veled mennjek?-kérdeztem és már kezdtem kimászni a kádból
-Még mit nem?Te szépen ittmaradsz és lazítassz!-utasított Derek és visszanyomott a kádba.-Sietek!Szia!-egy gyors csókot lehellt a számra.
Egyedül maradtam hát.Még sokáig relaxáltam a vízben,majd mikor már úgy döntöttem hogy eléggé eláztattam magam,egy köntöst vettem fel és a kanapéra kuporodtam.Bekapcsoltam a Tv-t és néztem a híradót.Próbáltam kitalálni vajon benne van-e a híradóban Derek esete.Úgy láttam nem volt helyi hír,csak országos baleseteket mondtak be.
Egyszer csak egy kopogást hallottam.Ki lehet az?-gondoltam.Hiszen Dereknek van kulcsa,ő csukta be az ajtót.De arra gondoltam talán Christina vagy Alex.Talán Lexie,bár ez kevésbé valószínű.
Feltápászkodtam és az ajtóhoz csoszogtam.Csak a köntös volt rajtam,de nem érdekelt.Ha valamelyik barátom az akkor tudja mi a helyzet.Ha meg valaki ismeretlen,akkor meg,kit érdekel mit gondol…?
Elfordítottam a kulcsot és kinyitottam az ajtót.Máskor megnézem a függöny mögül hogy ki az,de most lusta voltam rá.Úgyis kiderül ki az ha kinyitom.Ha olyan valaki van itt úgyis hamar lerázom.
Kinyitottam az ajtót és fenéztem a jövevényre.Az idő megállt és én csak bámultam rá.Nem hittem el hogy ott van,nem lehetett.De azért néztem,amíg még lehetett.hiszen ki tudja mikor tűnik el.Vagy mikor ébredek fel…
Néztem és közben éreztem hogy lábam remegni kezd a súlyom alatt.Térteim összekoccantak majd összerogytak alattam.És minden elsötétült….
 
                                         *                               *                               *
 
-Meredtith?Meredith!-valaki hallkan szólongatott,és óvatosan a vállamat rázta.-Most mit kezdjek veled?-siránkozott az illető
A földön feküdtem,és csak a köntösöm volt rajtam.Az illető pedig egy férfi volt,aki nem a férjem.Az emlékek lassan hatoltak el a tudatomig,de mikor rájöttem ki rázza a vállam és ki kesereg felettem azonnal magamhoz tértem.
Mint a rugó úgy nyitottam ki a szememet.
-George!-kiáltottam-Hogy kerülsz te ide?És hogy tudsz hozzámérni?-néztem a kezeire hitetlenkedve.
-Miért mire számítottál?Hogy mérgező vagyok?-nevetett megkönnybebülten.Felültem és most felsegített.
-Nem úgy értem…-ráztam a fejem-Hanem mert úgy tudtam hogy a szellemek nem szilárd anyagból vannak.Ezért nem is tudod őket megérinteni…Ezek szerint ez tévhit?-néztem rá.Keze –ami igenis nagyon szilárd volt- még mindig a vállamon volt,úgy támogatott el a kanapéig.
George felnevetett.
-Meredith,nem vagyok szellem!Élek és itt vagyok!-mutatott végig magán.
Leültem.Megpaskoltam magam mellett a helyet és ő odaült.
-De akkor…?Ezt nem értem..Ott voltam ..a műtőben…és a …a temetéseden…-ráztam a fejem.
-Majd mindent elmesélek.De most gyere ide…-mondta és szorosan megölelt.
Még mindig nem értettem,és nem tudtam elhinni hogy lehet itt,de nem ez számított.hanem az hogy ottvolt.És boldognak tűnt.Így én is az voltam.
 
                                                    *                            *                            *
 
Még mindig nem hittem el hogy George ott volt velem.De ezzől függetlenül ott volt.Este Derek legnagyobb megdöbbenésére ott ültünk a kanapén és beszélgettünk.Miután elhitettem férjemmel hogy nem csak valami ügyes trükk ő is csatlakozott hozzánk.
És most a kórház folyosóján sétáltunk végig.George-t mindenki megbámulta,és mire a nővérpulthoz értünk szép kis tömeg gyűlt össze körülöttünk.
Alex jött szembe én pedig úgy álltam hogy eltakarjam előle George-t.
-Alex!-szóltam neki-Van itt valaki…Nem fogod elhinni!-ekkor George kilépett mögülem hogy félig látható legyen.
Ekkor Alex olyat tett amitől teljesen megzavarodtam.
-Franc!Franc!A fracba!-mondta és közben a fejét ütögette.
-Alex!Alex!Mi a baj?-kérdeztem tőle
-Először Izzie,és most én..Mi van itt? –a plafon felé fordulva kiabált-Miért csinálod ezt?
-Miről beszélsz?-értetlenkedtem
-Meredith, nekem azt hiszem agydaganatom van..
-Mi…?-nem akartam elhinni…ilyen nem létezik…
-Éppen George-t látom melletted!Izzie-nek Denny volt a látomása..nekem pedig George!-fakadt ki
És ekkor megnyugodtam.Feszes tartásom felengedett és elmosolyodtam.
-Ez szerinted olyan vicces?-hergelte fel magát
-Nem Alex…de George tényleg itt van.
-Az nem lehet…-suttogta
-De pedig így van.Vagy különben a kórház nagy részének - engem és Dereket is beleszámítva agydaganata van.Az pedig elé gáz ha neki daganata van,hisz őt ki műtené meg?-nevettem
-George?Tényleg te vagy az?-nézett rá Alex
-Hello!-köszöntötte George és közelebb lépett
Kezet fogtak,majd megölelték egymást.
-A 007-es mégis él..-rázta a fejét Alex-Bocsi haver hogy agydaganatnak hittelek…-vigyorgott George-ra
-Semmi baj.Meredith azt hitte kísértet vagyok..-nevetett vissza George
-Hú de kreatív..-gúnyolódott Alex.
Ezek után vidáman telt a nap.Christina egészen hamar elhitte hogy Georg életben van,és ezek után mindenki az ebédszünetet várta mivel George magígérte ha mindenki ott lesz elmeséli hogy történt…
Az ebédlőben ültünk és a székeinket mind az övé felé fordítottuk.Már elkezdte volna a történetet mikor egy sikkantást hallottunk.Lexie volt az aki egész délelőtt műtétről műtétre szaladgált így még nem találkozott George-val.Most a menza közepén állt megkövülten és rá bámult.
-Lexie!-kiáltott George és a lányhoz szaladt
Megölelte a hitetlenkedő húgomat,majd magával húzta az egyik üres szék felé.Ő leült és üveges szemmel bámult rá.
És akkor George elkezdte a történetet.
-Mindez egy évvel és pár nappal ezelőtt történt.Közöltem Dr.Bailey-vel hogy belépek a katonasághoz.-itt az említettne nézett,aki könnyes szemmel nézett vissza rá-Természetesen teljesen idiótának nézett.Tudtam megpróbál majd lebeszélni,de nem hagytam rá neki lehetőséget.Közöltem a főnökkel is hogy kilépek,erre ő hazaküldött.Elindultam hazafelé,és otthon összepakoltam.Már készülődtem hogy elmenjek anyámnak is elújságoljam döntésemet.Felkészültem egy kisadós agymosásra,és egy hosszú sírásra.Mármint-javította ki magát miközben körülnézett-arra számítottam hogy ő fog sírni.
Páran a közönségéből felnevettek,voltak akik csak kuncogtak.
-Ugyan már Bambi!-kiabált bele Alex-Tudjuk hogy te is bőgtél volna…!-vigyorgott
George vágott egy grimaszt.
-Szóval már indultam volna haza,mikor eszembe jutott hogy előtte tőletek akarok elbúcsúzni.-itt külön-külön rám,Christinára,és Alexre nézett,majd le a földre.-Tőletek,és Izzie-től…-folytatta halkan-Így hát visszajöttem és láttam hogy kész káosz van itt.Mindenhol rohangáltak az emberek.Senki sem figyelt fel rám,főleg mivel utcai ruha volt rajtam.Benéztem a kórtermekbe Izzie-t keresve,mivel a sajátjában nem találtam.Meredith-itt rám szegezte a tekintetét-még el is ment mellettem,de nem vett észre.
Lesütöttem a szemem.nem létezik hogy nem vettem észre.Hogy lehettem ilyen figyelmetlen?
-Nem zavart...mentem tovább.Izzie-t nem találtam meg de helyette megláttam egy embert.Az arca a felismerhetetlenségig össze volt roncsolódva.Láttam már nem sok ideje van hátra.Mellette egy lány állt,a másik oldalán Derek.Kihallatszott hogy sír.
„-Elém ugrott.Engem kellett volna hogy elüssön a busz…és még csak nem is emlékszem az arcára rendesen…”-zokogott
Egy fura ötlet kezdett körvonalazódni bennem.Megvártam míg mindenki elhagyta a termet és bementem a férfihez.Egészen közel hajoltam hozzá,és mélyen a szemébe néztem.
„-Érti amit mondok?”-kérdeztem tőle-„Két pislogás igen”-úgy folytattam volna hogy egy pislogás nem ,de aztán rájöttem ha nem ért akkor úgyse fog pislogni,majd csak észreveszem.
A férfi nagy nehezen pislogott kettőt.Fellélegeztem és újra beszéltem hozzá.
„-Látja azt a lányt?”-itt a kint álló Meredith-re mutattam,mire ő megint kettőt pislogott.Láttam hoyg nehezére esik még a szemét is megmozdítania.-„Akármilyen módon is,de közölje vele hogy maga George,oké?”-szemében kétkedés jelent meg,mire én felsóhajtottam-„Én most belépek a seregbe,ha ön meghal majd azt hiszik én haltam meg…ha nem..-erre nem sok lehetőséget láttam de azért elmondtam neki ezt a verziót is-akkor majd beilleszkedik közéjük…sose fog kiderülni…majd azt mondja annyira emlékszik csak hogy ön George!Érti már?”-a férfi kettőt pislogott-„Megteszi ezt nekem?”-kérdeztem reménykedve.Megint két pislantás volt a válasz.-Oh…-jutott eszembe-mivel úgy látom nemigen tud most beszélni próbáljon írni…írja a lánynak le azt hogy maga a 007-es…az én vagyok…”-itt nagyon szomorú lettem,hogy becsapom a barátaimat,de tudtam így jobb lesz.-„És nagyon köszönök mindent!Örök hálám üldözni fogja!Akkor is ha már meghaltam…”-elcsuklott a hangom
Otthagytam a beteget a szobában és elindultam kifelé a kórházból.Most hogy már megvolt az „alibim” nem szabadott hogy valaki észrevegyen.Leszegett fejjel mentem,szinte futottam el onnan.Még épp hogy meghallottam Meredith sikoltását.Majdnem visszafutottam,hogy megnyugtassam,de ellenálltam a kísértésnek,mert tudtam azzal csak elrontanám a sztorit…Szegény ember…mennyit szenvedett már..és most mégis mekkora szívességet tesz nekem…-gondoltam,és reménykedtem hogy túléli.Ekkor pillantottam meg Izzie-t Alex-el.Egymást ölelve ültek az ágyon.Boldognak tűntek.Legalább nekik sikerült…-ezekkel a gondolatokkal hagytam el a kórházat,és másnap bevonultam a seregbe.
George abbahagyta a történetet.Mindenki döbbenten ült a székén.
-De….-Derek hangja mögülem szólalt meg-Én ..én műtöttelek…én..azt hittem…a temetés…-csak összefüggéstelen szavakat tudott mondani
-Tudom…legalább szép temetése volt,sok szerető baráttal…-hajtotta le a fejét George-Nem tudhattam hogy visszajövök-e.Így azt gondoltam hogy könnyebb lesz ha azt hiszik el se mentem…De..arra azért kíváncsi lennék hol van Izzie…-körülnézett-Ő..meg..meghalt?-félve nézett Alex-re
-Nem…megműtötték és túlélte…-Alex nem nézett george szemébe-Én…miattam nincs itt…
-Óh..értem…A lényeg az hogy jól van.
Igazság szerint én tudtam valamit amit ők még nem.Amint reggel elindultunk én felhívtam Izz-t.Csak annyir üzentem neki hogy van egy meglepetésem számára,és hogy muszáj idejönnie.Szóval ha jól számoltam pár órán belül itt lesz.Előre féltem mit szól majd Alex.
George mesélt még nekünk seregbeli történeteket,majd miután feloszlott a gyűlekezet és mindenki ment a maga dolgára Owen-nel konzultált az élményeiről.
Ő maga úgy vallotta,nem bánta meg hogy elment,mert hihetetlen munka megy ott.És úgy érzi örül hogy részese lehetett.Viszont bevallotta hogy nem lenne már szívesen ott,és örül hogy végre itthon van.
                                 *                                    *                                 *
Este nyolc óra volt.Izzie-nek már itt kellett volna lennie.De nem aggódtam túlzottan,biztos csak lassan vezet.Mindenki ott ült a nappalinkban,és természetesen George volt a társaság középpontjában.
Ekkor szólalt meg a csengő.
Rajtam kívül mindenki értetlenül nézett körül.Keresték azt a személyt aki még nincs itt.Christina gyanakodva,George pedig reménykedve méregetett ahogy felpattantam ajtót nyitni.
-Szia!-téptem fel az ajtót-Azt hittem más sose jössz meg…-megöleltem barátnőmet-Be kell vallanom valamit-kezdtem mielőtt szóhoz jutott volna-én.,..
-Nem mondtad meg neki hogy jövök,ugye?-nézett rám Izzie.Alex-re célzott.
-Nem…senkinek se mondtam el…
-Nem baj…De azt se mondtad még el hogy mi-itt elbizonytalanodott- vagy ki a meglepetés..
Elmosolyodtam.És magammal húztam a nappaliba.
-Majd mindjárt meglátod!-ígértem neki
Beléptünk és figyeltem a reakciókat.
Alex arca megnyúlt.Christináé azt tükrözte sejttette mire készülök.George örömöt,Derek pedig megértést mutatott.Izzie pedig elkerekedett szemekkel nézett a kanapéra ahol George ült Alex mellett.Nem tudtam pontosan melyikőjüket bámulja de arra következtettem mindkettőt.
-George?-suttogta
-Izz!De jó hogy itt vagy…-George felállt és kát lépéssel Izzie előtt termett.Magához ölelte.
-George!Hogy tehettél ilyet velünk?-fakadt ki barátnőm.Sírva fúrta bele az arcát George vállába.
-Ugyan már…Hiszen még a történetet sem hallottad…-nevetett a fiú
Innentől fogva az este tökéletes volt.George megint elmesélte a történetét,most külön Izzie-nek.Alex semmilyen módon nem jelezte hogy zavarná a lány jelenléte,sőt nagyon kedves volt vele.Az egész olyan volt,mint a régi szép időkben…
-Szép munka!-súgta Derek a fülembe majd hátulról megölelt
-Köszi!-megfordultam és egy gyors puszit nyomtam az arcára.
-Naa!-gúnyolódott Alex-Magatokra hagyjunk?
Izzie egy párnát szorított a fiú arcába,aki heves ellenkezésbe kezdett.George most lexie-vel beszélgetett aki még mindig nem merte elhinni hogy itt van.Én is hasonlóképpen éreztem.Féltem becsukni a szemem hátha ha megint kinyitom George nem lesz ott többé.
De nem így volt.Georg eott volt,és ott is maradt egész este.
Alex és- legnagyobb meglepetésemre –Izzie mentek el leghamarabb.Elköszöntek majd Izzie kocsija felé sétáltak.Ahogy utánuk néztem az ablakban még láttam hogy Alex a lány keze után nyúl és ujjaik egymásba kulcsolódnak.
Melegség töltötte el a szívemet.Hogy féltem hogy ez a találkozás balul sül el,erre milyen jól alakult…
Owen és Christina volt a következő páros aki otthagyott bennünket.
Miután már csak Lexie maradt ott George-al csendesebb lett a ház.Elkezdtem összeszedni a poharakat és a tányérokat.Derek elment lepihenni,mert neki holnap hajnalban már munkába kellett mennie.
Végül két utolsó vendégem is megjelent a konyhában.
-Mi is magyünk!Köszönjük a szép estét…-mondta nekem George
-Az este szépségét te okoztad.-mosolyogtam rá.ma egész nap olyan boldog voltam ,és ez mind George-nak köszönhető-jöttem rá.De ekkor feltűnt valami-Együtt mentek?-néztem rájuk-nem alszol itt?-kérdőn George-ra pillantottam
-Nem.Lexie felajánlotta hogy lakhatok nála amíg találok saját lakást,így elfogadtam…-húgomra mosolygott,azzal a kisfiús „George” mosollyal,amilyet csak ő tud.
-Értem,akkor örülök hogy ittvoltatok.-búcsúztam tőlük.Már az ajtóban álltak.Utánuk integettem.George átfogta Lexie vállát,és úgy sétáltak el az utcai lámpa fényében.
Én becsuktam az ajtót és nagyot sóhajtottam.Ennyi szokatlan dolog rég nem történt velem.Most szükségem volt valami megszokottra,így gyorsan pizsamába bújtam és óvatosan befeküdtem Derek mellé az ágyba.nem akartam felébreszteni,hadd aludjon amennyit csak lehet.De még nem aludt mivel amint megérezte hogy mellette fekszem,magához ölelt.
Ez megszokott volt,és jó érzés.A karjaiban tökéletes biztonságban éreztem magam…
 
 
Mindannyian a véletlen kezében vagyunk, és ő úgy bánik velünk, mint a sakkfigurákkal, ha akar, lelök a tábláról, ha akar, egymás mellé tol bennünket.A véletlen kormányoz mindent, a háborút is,a barátságot is, a szerelmet is.”

 

Reig - Regi írása

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

reig@citromail.hu

(reig, 2010.08.12 16:12)

az hogy a kérdésnél az van kiírva hoyg george és az hogy feltámad..és én rá szavaztam de elkezdtem rajta gondolkodni hogy hogy jöhetne vissza úgy hogy nem feltámad....hát..úgy hogy meg se halt..:)
és örülök hogy tetszik!!!:D

buse@citromail.hu

(szerki, 2010.08.10 21:12)

Nekem is nagyon tetszik! Mi adta ezt a furcsa ötletet?

reig@citromail.hu

(reig, 2010.08.09 15:54)

nagyon köszi..:) ^^
:D
örülök hogy tetszik...:)

http://ria-alkot.blogspot.com/

(Miss Scherbatsky, 2010.08.09 15:19)

Már mondtam msn-en is, de itt is leírom :P Tetsziiik olyan, szürreális, hogy csak na...=D
^^